Főmenü:
Ó, év! Búcsúztató
Ünnepközi hétköznapok. Különös hangulat. Túl a várt vagy félt, a hajszás vagy békés, az örömteli vagy a keserves ünnepen,mely szeretetet adott és kapott, vagy csak sóvárogta azt. De történt bárhogyan is, csöppnyi befelé forduló figyelmet, lélegzetvételnyi csöndet átéltünk tán valamennyien, a valakihez-valahová tartozás öröme vagy éppen vágya-hiánya kit-kit megérintett, megérinthetett.
Ha hagyta. Ha akarta. Bár úgy hiszem: hagynánk, akarnánk boldogan, valamennyien. A hiány fájdalma is jobb a kiüresedett közönynél, a boldogság óhajtása még élő érzéseket feltételez. És értékek vágyát, választását egy talmi csillogású, harsányan hazug, zűrzavaros, pénzhajhász és pénzelvonó világban, mely csak a természet erejének adja meg magát.
A természet. Benne élünk és mégis nélküle, használjuk anyagait, és mégsem értjük szellemét, csak félni tudjuk dúlását, miközben észrevétlen múlnak áldásai.
Iszonyatos és jelképerejű volt a kettősség négy évvel ezelőtt: a Megváltó születését ünneplő keresztény világ döbbenten nézi a néhány másodpercnyi, földrengés és szökőár okozta apokalipszist. Világvége, végítélet - a születés pillanatában. Miféle üzenet volt ez a helyét kereső ember számára, a helyét kereső világban? Okultunk belőle egy kicsit is azóta?
Ünnepközi hétköznapok. Különös hangulat. Még gyertyaizzók az ablakokban, még fényfüzérek a fákon és az erkélyeken, még őrizgetjük magunkban a meghittség megélt vagy megteremtett pillanatait, miközben már sajátos időn kívüliségben készülünk az időbúcsúztató mulatságra - soha még ilyen keserű szájízzel, soha még ilyen szorongó szívvel, jövőt félőn-firtatón, de mégis: újfajta összekapaszkodásra, másféle összetartozásra vágyón...
Mert az éjféli Himnusz - bár lehet, észre sem vesszük - ezt is üzeni annak, aki nemcsak énekli szavait gépiesen. Üzeni ezt ama szívszakasztó népszavazás óta különös erővel a magyar éjfélt más országok órajárása szerint megélő, sokszor-tört reménnyel, mégis-daccal, muszáj-hittel Himnuszt éneklő minden magyarnak.
És üzen annak is, aki tétova, aki hallgat, vagy akár gúnyos-cinikusan legyint. Tán ő is elhiszi, megérzi egyszer, akár a Himnusz utáni csöndben - hogy szükségünk van egymásra, hogy a kinyújtott kézbe belekapaszkodni, az erőket megsokszorozni boldogítóbb érzés, mint összeszorított kézzel öklözni a jövőt, mely akkor is eljön, ha nem kérjük, ha nem várjuk, ha csak kevesek tesznek érte - legfeljebb nehezebben, keservesebben. De el kell jönnie.
Adjon az ég sebeket gyógyító, mosolyra derítő, küzdelmes, ám reményteljes új esztendőt mindannyiunknak.
Minden embernek. Minden magyarnak.
Csűrös Csilla