Főmenü:
Holtukban is velünk élnek
Nagyon nehéz takarítani nálunk! Az még csak hagyján, hogy a konyhánk a gyerekeim rajzaival van kitapétázva, az összes szekrényünk tetején pedig kiscipők, kinőtt játékok sokasodnak, de a könyvespolcok könyvek előtti pereme is dugig van. Ott sorakoznak az emléktárgyaink. A hozottak és a kapottak. A nagyvilágból és a legközelebbi ismerősöktől is. Másnak porfogók - nekem jólesik rájuk nézni, mert mindegyikhez személyes élményem, emlékem kötődik, ami rájuk pillantva rögtön eszembe jut. Szűkebb s tágabb családom kapott, vagy örökölt személyes tárgyai elevenné idézik őket és közösen átélt fontos pillanatainkat, kirándulásainkat, ünnepeinket, hétköznapjainkat.
Ezért sorakoznak a kredenc tetején lányaink iskolai fotói, anyák napi, névnapi, születésnapi ajándékaik, óvodai és iskolai munkáik. Körülveszem magamat - általuk - velük. Otthon így érzem otthonosan magam...
Ahogy múlnak fölöttem az évek, úgy gyűlnek élményeim, emlékeim és a tárgyak mellé az utolsó üzenetek is. Temetési értesítők, megemlékező újságcikkek. Csengey kezdte húsz éve, követték őt a magyarságra, emberségre nevelő tanáraim: a magyaros "Filókati", és a történész Gyapay tanár úr. Elment kislányom csupaszív Ibolya tanító nénije és művészettörténész szomszédunk, a szeretett Melinda, akárcsak másik szomszédunk, Ibi óvó néni.
Ki tudja él-e még a távoli Ausztráliában lányaim svájci utazásunkon örökbe fogadott pótnagymamája? Hozzá írt leveleinkre már hónapok óta nem hoz választ a postás...
És jaj, apad a család is! Hirtelen távozott Édesapám után itt hagyott már a Nagyi, Apósom és Anyósom, a Pici mami és a drága Édi nénink is! Keresztapám is már csak föntről figyeli aggódva az országban történő változásokat.
Olyan sokan, olyan nagyon sokan vannak már a halottaim, kik csak emlékezetem vetítővásznán elevenek, de élővé varázsolódnak számomra akkor is, ha fényképükre, kedves tárgyaikra pillantok. Körülveszem, körbe ölelem - magam - velük.
És ők - csak az én halottaim.
De egymás után dőlnek közös erdőnkből a hatalmas tölgyfák. Azok, akiknek nemzetmentő-építő munkája nélkül hogyan is tudtuk volna túlélni megpróbáltatásainkat?! És hogyan is tudunk majd továbbélni, küzdeni nélkülük? Alig ocsúdtunk Makovecz Imre búcsúztatójából, máris Schulek Ágoston hirtelen távozása üt szíven. És halott már Sinkovits, elment a Püski házaspár, a temerini harangszóval búcsúzott Illés Sándor, és fájón hiányzik '56 tiszta lángjának őrzője, Nagy Gáspár is.
"Élők: mutassátok föl a világnak,
s a hunyorgó égi csillagoknak
a mi hőseinket, szent halottainkat,
akik most már jobban ragyognak
és fényük egyre fényesebb lesz,
ahogy megérti áldozatukat a nemzet"...
Gazsi. Istenem, ma is látom, ahogyan a kertkapuból búcsút intő, a gyilkos kór pusztította, törékeny alakját sugaras glóriába fogja az őszi nap ragyogása!
Hiányuk "átjár, mint huzat a házon"- de mondanunk kell, akár József Attilával, hangosan, mint a gyerek a sötét szobában: "távozzon tőlem a félem!" Kérjük Istent, hogy hiányuk erőt s ne csüggedést adjon nehéz mindennapjainkhoz!
Testük elporladt, de lelkük, lelkesedésük, cselekedeteik és műveik minket éltetnek, ha akarjuk, ha hisszük, ha visszhangosítjuk szavaikat, üzenetüket. Hiszen lám, nem hiába haltak meg utcán vagy bitófán, nem hiába ültek börtönben, menekültek és törtek vagy törettek meg azok az ezrek, tíz- és százezrek sem, akik 55 évvel ezelőtt hittek abban, hogy csak akarni, tenni kell, s jobbra fordíthatjuk a magunk és a nemzetünk sorsát, s nem lehet hiábavaló az elmúlt évek sok-sok küzdelme sem. Számomra a kiskorúként letartoztatott, majd felnőtté válásának születésnapján ártatlanul kivégzett Mansfeld Péter sorsában kristályosodik '56 minden szimbóluma...
Pici mécsláng, értük és érettünk is lobogj!
Csűrös Csilla