Főmenü:
Szívünkbe írva
"Még az esküvőmön is, amikor bevonultunk a templomba, az jutott eszembe, hogy Istenem, ez neki nem adatott meg! - meséli Kiss Réka, a Tóth Ilona tragikus történetét feldolgozó, édesapjával közösen írt, A csalogány elszállt című könyv egyik szerzője, két bájos, szöszke kicsi lány ifjú édesanyja. - És erre gondoltam a gyerekeim születésekor is. Ugyanannyi idős voltam, amikor elkezdtem foglalkozni a koncepciós perével, mint akkor ő, huszonnégy éves. Szinte végigéltem vele a bebörtönzését, a kínjait, az elhúzódó perét, az elítélését, a kivégzését. Mélyen hívő, tiszta lelkű fiatal lány volt, aki orvosi hivatása szerint segíteni akart - ehhez képest válogatottan kegyetlen eszközökkel gyilkoló, elvetemült szörnyeteget kreált belőle a Kádár-diktatúra, csak hogy a forradalmat gyalázva igazolhassa önmagát itthon és külföldön. És még ma is vannak a történészek között is olyanok, akik az akkor született, leírt dokumentumoknak hisznek... Mennyi, akkor külföldre távozott ávós mérgezi, mérgezte odakint is a forradalom tisztaságát!"
Csodálkozhatunk-e Kiss Réka utolsó mondatain akkor, amikor a rendszerváltozás utáni évek belügyminisztere írásba adta, hogy az ÁVÓ-n tilos volt a rabok fizikai bántalmazása...
Mégis úgy érzem, lassan-lassan kezdenek helyükre kerülni a dolgok. Ahogyan az 56-os forradalmárok ösztönösen is az 1848-49-es szabadságharccal vontak párhuzamot szimbolikus megnyilvánulásaikban, úgy tisztul és kerül a lassan a történelmi emlékezetben is a nemzeti összefogás és szabadságvágy felemelően és megrendítően szép, tizenkilencedik századi történései mellé huszadik századi felkelésünk és egyet akarásunk feledhetetlen 13 napja.
Az évtizedeken át tartó - Nagy Gáspár szavaival - "erkölcsi omlás és romlás" közepette mégis, talán, úgy érzem, úgy tapasztalom, kezdenek kikristályosodni azok az alapértékek- és eszmék, amelyek mentén, amelyek alapján újraszőhető közösségi létünk szövete, amelyek a nemzeti közmegegyezés alappillérei lehetnek.
Az október 23-i Békemenet sok százezres, derűs hangulatú, közösségként együttmozgó tömege számomra ezt bizonyítja. A magyar nemzet egységét lankadatlan buzgalommal sok-sok éve építgető Rákóczi Szövetség programjainak, fiatalok számára kiírt irodalmi, történelmi pályázatainak sikere szintén.
Jóllehet, a mai fiatalok nagy részének érzelmi érintettségét illetően ezt korántsem gondolom így! Sajátos korszakváltás tanúi vagyunk. A családi legendáriumok szakadozottak, a félelem légkörében olykor elenyésztek, önmaguk ellen fordultak, olykor elhaltak. Az én generációm tapasztalatait már nem élték át az utánunk jövők.
Mégsem mondhatunk le arról, hogy ne kerüljenek ők is érzelmi viszonyba '56-tal!
Emlékszem, gyerekkoromban milyen mélyen, máig hatóan megrendítettek az aradi 13-ak naplói, utolsó szavaikban megnyilvánuló erkölcsi tisztaságuk és nagyságuk, sorsuk regényes feldolgozása! 1956-ról bizonyosan lehet és kell ugyanilyen érzelmi megközelítéssel, ugyanilyen hőfokon - bár pátoszmentesen - beszélni. A némaságában félelmetes nőtüntetésről, a mérlegelés helyett életáldozatra kész, lelkes és elszánt fiatalok és idősek, munkások, értelmiségiek sorsáról. A külföldre menekülőkről és az itthon maradottakról. Az elveikhez hűekről és az elbukásukban meghasonlókról.
Most 1956-ot kell éltetni úgy, ahogyan életben tartották, áthagyományozták eleink 1848/49 érzéseit és emlékezetét.
Ahogyan teszi ezt Kiss Réka, teszik szenvedélyes elkötelezettségű történelem és irodalomtanárok, és ahogyan tennünk kell nekünk is, szülőként, felnőttként, a generációs lánc, a nemzeti emlékezet éltetőiként.
Csűrös Csilla