Főmenü:
Örömkönnyeim
Ujjongó vagy csöndes öröm, meghatottság, mosoly, nevetés, elégedettség, koccintás, jövés-menés, telefonálók tömkelege - Vörösmarty téri hangulat Budapesten, április 25-én este nyolc - fél kilenc után. Taps és a szeretet szavai a győzőknek, nemtetszés-nyilvánítás a vesztesek egyes szavai hallatán. Csöndes figyelem a Jobbik elnökét hallgatva. Bár a tévé nem közvetítette, a Himnuszt éneklő tömeg meghatott öröme - biztosan érzem - az országét tükrözte. Akár a magasba tartott plakátok: KÖSZÖNJÜK, MAGYARORSZÁG! No, és a másik, legalább olyan fontos, és minden elcsatolt nemzetrész vágyát tükröző: VIKTOR, A FELVIDÉK BÍZIK BENNED!
Nem volt fékevesztett ünneplés, nem volt káröröm sem. Az örömöt máris a temérdek munkára készülődő nekigyürkőzés elszántsága, a tenni akarás lelkesedése szőtte át - persze, buliztak is a slágerzenét játszó együttest hallgató fiatalok s megfiatalodók!
Jó volt így! Így volt jó! Jó volt hallani a metsző pontossággal fogalmazott szavakat, látni a korántsem felszabadult örömmel, sokkal inkább a rárótt történelmi felelősség súlyától éppen hogy nem meggörnyedő, hanem többleterőt sugárzó, leendő miniszterelnök mosolygós, mégis komoly, feszültséget is tükröző arcát.
Most tudatosult csak igazán: Orbán Viktor nyolc éven át, elképesztő történések közepette tartotta együtt - csak demokratikus eszközöket igénybe véve! - táborát...
Olyasféle érzés kerített hatalmába, mint amilyet színész érezhet a jól sikerült premier után. A roppant munka jutalmaként elért siker ízét - éppen, mert minden energiáját és érzelmét felhasználta eléréséért - szinte még érezni, érzékelni, felfogni sem tudja az ember. Különös állapot ez, valamiféle érzelmi megsemmisülésé - mely épp új energiák születését teszi lehetővé. Hogy a sikert aztán ugyanolyan színvonalú, remek előadások sora követhesse.
Mert tényleg új napra ébredtünk. Más korszakra, más időszámításra. Végre végérvényesen magunk mögött hagyhatjuk a XX. századot... Ha a Jóisten is úgy akarja.
24-én Nagyváradon jártam egy jótékonysági est műsorvezetőjeként. Szinte tapintható volt a közönség feszült várakozása, fegyelmezetten visszafojtott reménykedése, és torokszorító a felszakadó sóhaj és taps "reménybeli állampolgártársaim" köszöntésekor.
Kívánom, akarom, hiszem: a közös felelősség ereje és hite táplálja elszántságunkat! A gyerekeimért. Édesapámért, aki ezt a pillanatot már nem érhette meg. Édesanyámért, aki velem, velünk örül. Székelyudvarhelyi barátaimért. A temerini Illés Sándorért és az ártatlanul, magyarságuk miatt legyilkoltakért. A felvidéki sanyargatottakért. A csöndben tűrő kárpátaljaiakért. Zalai rokonaimért. Ismerősökért és ismeretlenekért.
Sikerülni fog, mert sikerülnie kell!
Hozzád fohászkodtunk vasárnap, Istenem, minden magyarok Istene, találjunk végre közös hazára ebben a mi vérzivataros Kárpát-medencénkben! Úgy legyen!
Csűrös Csilla