Vár folyóirat 2009/1 - Örökségünk kötelez - Csűrös Csilla oldala

Tartalomhoz ugrás

Főmenü:

Vár folyóirat 2009/1


In memoriam: Nagy Gáspár

A kertkapuban állt. A szeptember végi nap aranyos hátteret vont vékonnyá fogyott alakja köré. Fáradt mozdulattal, komoly arccal intett utánam. A gyilkos kór kilopta már bőre alól az erőt, bár szíve, élni akaró hite, akarata még küzdött a győzelemre álló betegséggel. De a tekintete már messze járt. Búcsúzott.

Akkor, 2006 őszén már nem adott interjút. Velem tán a régi, még a rendszerváltó évek lázában keletkezett, az ismeretségnél barátibb rokonszenv, no, és a téma miatt tehetett kivételt. 1956-ról készítettem műsort a közszolgálati mivoltát akkor még  komolyan vevő Magyar Rádió számára. És "NAGYGAZSI", kinek életét meghatározta a magyarság szabadságvágyának e keservesen szép és magasztos pillanata a történelmi időben, talán még egyszer, prózában is össze akarta foglalni, mit gondol az akkor történtekről most...

2007 harmadik hajnalán Nagy Gáspár árván hagyott bennünket. Idézze emlékét az a beszélgetés, amely teljes terjedelmében most kerül először nyilvánosságra! Adja az ég, hogy az ő bölcsessége, távlatos nyugalma nekünk is segítsen a béklyóinktól való szabadulásban, hogy ismét emelkedő nemzetként, méltóságteljesen ünnepelhessük újkori szabadságharcunkat! Akkor ő is nyugodtabban pihen szülőföldjében, Bérbaltavár temetőjében.  

A szemüvege mögött megcsillanó szeme még a régi fénnyel nézett rám. Ezt ismertem meg igazán, amikor az elsodró hosszú évek után, e beszélgetés okán ismét találkoztunk. Budakeszin, költői-emberi mivoltát oly szeretettel körbeölelő, megidéző, barátságos, verőfényes otthonában fogadott, teljes nyíltsággal beszélve a kezelések megpróbáltatásairól, fogyó erejéről, szerettei kitartásáról, segítőkészségéről és a gyógyulásba vetett apadó-gyarapodó hitéről. Szűkre szabott volt a beszélgetésre szánható időnk: pontosan délben újabb orvosság, injekció, kezelés várta.

Fáradt-fátyolos hangja két és fél év múltán is a fülemben cseng, ahogy a kanapé sarkában hátradőlő, belső hittől fűtött átéléssel beszélő-magyarázó Nagy Gáspár arca, alakja is örökre bennem él.

A magnó az asztalon, a tálcán gondos kezek által odakészített üdítő, poharak, kávé. Feleségének gondoskodása jelen van, még, ha neki magának nincs is módja az egész napját a beteggel töltenie.

Gazsi  valódi testi gyengesége az üdítős doboz kinyitásakor vált számomra nyilvánvalóvá. Addig csak csont-bőr fogyása, dús haja hiánya volt szembetűnő. Személyiségének kisugárzása rajta kívül nem engedett másra figyelnem...

Tán csak szokott, szelíd derűje volt elillanóban komolyabbá-kesernyésebbé lett mondandójában, melyben bár gyengülő hangon, de messze szóló igazságait fogalmazta.

Megkapaszkodtam a mikrofonban...

- Talán Petőfi Sándor neve, élete és életműve fonódott annyira össze az 1848-49-es forradalommal és szabadságharccal, miként Nagy Gáspáré 1956-tal. Azzal a különbséggel, hogy Petőfi ifjú, habár felnőtt fejjel élte meg az eseményeket, Nagy Gáspár pedig gyerekként, alig 7 évesen.

- Egy kis nyugat-dunántúli faluban éltem át az akkor történteket. A leveretés után pedig találkozhattam azokkal a menekültekkel, akik nálunk csak egy éjszakára szálltak meg. Ők voltak a pesti srácok: a novemberi ködös hajnalokban megjelentek nálunk, nagyanyám, édesanyám, nagynéném főzött rájuk, ők pedig meséltek.  Megszálltak a pajtában, az istállóban, a konyhában a szalmán, és meséltek, én meg úgy hallgattam őket, mint nagyanyám Rózsa Sándorról, Sobri Jóskáról szóló betyártörténeteit.
Nem jártam akkor még Budapesten, de a hallottak nyomán egy rajzlapon rajzolgattam, hogyan kötöm össze a Corvin közt a Széna térrel, a Tompa utcát és a legkülönbözőbb helyeket, amikről meséltek ezek a fiúk. Tátott szájjal hallgattam őket.

- Bérbaltaváron mi történt azokban a napokban?

- Második osztályos voltam, az iskolába 180 gyerek járt. Én akkor még szó szerint kisdobos voltam, egy zenekarban doboltam. Az úttörőcsapat minden reggel zászlófelvonást rendezett. Talán október 24-én reggel történt, hogy egy nyolcadikos fiú felmászott a zászlórúdra, levette a zászlót, és lecsapta az igazgató úr elé. Nem értettük, hogy mi is történt, mire azt mondták, forradalom van. A tanárok megszeppentek: amikor bementünk az osztályterembe, leszedték a címert, és keresztet tettek fel a helyére.
Délután pedig mentünk - úgymond - tüntetni. Nem emlékszem, hogy kik vezették a tüntetést, mindenesetre felnőtt emberek voltak. Mi mentünk velük, és skandáltunk mindenféle mondatokat. Arra emlékszem, hogy valamelyikben Rákosit szidtuk. Azt a Rákosi elvtársat, akiről óvodás korunkban még verseket kellett, hogy mondjunk! Aztán, ahogy elmentünk a házunk előtt, szegény keresztanyám kint állt, és csak azt látta, hogy én a táskámat behajítom a kapunk tetején. Ez se tetszhetett neki, meg az sem, hogy apró gyerekként megyek a tömeggel, kirántott onnan, és adott két fülest. Szoktam neki mondani, hogy "Te voltál, kedves keresztanyám, az én első cenzorom!"

Aztán persze, a kis pofozkodás után, amit kaptam tőle, visszaálltam a tömegbe. Ennyi volt, illetve felnőttektől tudom, hogy este a tanácselnök házát fiatalemberek "megkörnyékezték". A tanácselnököt nem szerették, mert az 50-es években a beszolgáltatásoknál jelen kellett lennie, amikor elvitték a gabonát a cséplőgép elől, vagy amikor lesöpörték a padlást. Ilyenkor a nagymama az égieket emlegette, de ez nem számított, elvittek mindent. A tény az, hogy a tanácselnököt fenyegették - persze, semmi különösebb baja nem lett. Voltak olyan komoly férfiak, akik leintették a fiatalokat. Aztán elment a tömeg a tanácsháza elé, bizonyos iratokat elégettek, a plébános úr az anyakönyveket kivette. Nekikezdtek a Nemzeti dalnak, de sokan nem tudták elmondani, mire valakinek végre sikerült.  Annyi történt még, hogy a pártitkárnak, aki nem volt már otthon, egy téglával betörték az ablakát. Következmény azonban nagyon sok volt. A falut aztán évekig ezeknek az '56-os dolgoknak a történéseivel zsarolták, így verték be a téeszcsébe. A nagybátyámhoz folyamatosan jöttek, és fegyvert kerestek. El is nevezték Kelemen József nagybátyámat "puskás Kelemennek". Tőlem is állandóan kérdezték, hogy hol rejtegetjük a fegyvert, és házkutatáskor menni kellett utánuk, mert az is megtörtént, hogy ők tették oda a keresett fegyvert. A nagybátyámat többször is megverték. A falut 1959-60-ra bekényszerítették a téeszcsébe, sok ember megverésével, megfélemlítésével. Ezek nagyon csúnya idők voltak.
A családban mi pontosan tudtuk, hogy az '50-es években mi történt. Nagy Imre 1953-ban meghirdette az új kormányprogramot, ezzel valamennyire enyhült a helyzet. Tudtuk azt is, hogy Recsket ő nyitotta ki, és sokan köszönhetik neki az életüket, mert ha nem nyitja ki a tábort, akkor ezek az emberek ott halnak meg. Emlékszem, hogy apám - aki a kommunista párttal soha nem szimpatizált - többször is hivatkozott Nagy Imre szavaira, azokra a kétségbeesett mondataira. És bizony, amikor Nagy Imrét '58-ban kivégezték - tudom, hogy a Vas megye című lapban talán két nappal később jelent meg a hír -, apámnak, aki kemény parasztember volt, könnyet láttam a szemében, a nagyanyám meg azt mondta: "Majd ezeket is megveri a Jóisten!"

Ám igazából azt, hogy mi is történt '56-ban, azoktól a menekülő fiataloktól tudtam meg, akikre félistenként néztem fel, és akik elmesélték a Molotov-koktél készítést, meg azt, hogy otthon el sem köszöntek, csak menniük kellett, mert féltették az életüket. Volt köztük munkásgyerek és volt egyetemista.

Ezek az élmények nagyon meghatározták az életemet! Minderre ráerősített az, hogy 1963-ban a pannonhalmi bencés gimnáziumba kerültem, és Pannonhalma is komoly '56-os hagyományokkal rendelkezett. Akadtak olyan diákok, akiket éppenséggel az emlékezés miatt csaptak ki az iskolából, vagy '56-ban már annyi idősek voltak, hogy Győrben a forradalom közelébe kerültek, ismerték Szigethy Attilát is.  Volt igazgató, akitől azt kérték '57 márciusában, hogy adja ki azokat a diákokat, akik részt vettek a forradalomban, mert házkutatást akartak tartani náluk, de ő megtagadta ezt. Közölte, hogy a pannonhalmi apátság területére nem jöttek be a németek, a nyilasok, és az oroszok sem jönnek be. Erre feldobták szegényt egy teherautó platójára, és agyonverték.

Ezek kemény emlékek! Mindezt én kisdiákként csak a nagyobbaktól hallottam, bár nagyon keveset beszéltek erről. Az akkor átéltek és hallottak ifjúkoromban nagyon fogékonnyá tettek arra, hogy amikor már nagyobb leszek, elkezdjek '56-tal foglalkozni. Konkrétan a '68-as szégyenletes csehszlovákiai bevonulásunkkor - amikor 19 éves voltam -, a nagy illúzióvesztés idején jött elő mélységes erővel bennem, hogy Úristen, most '68 ügyében protestálunk, arról pedig, ami 12 évvel előbb történt, hallgatunk!

Akkor, főiskolás koromban kezdtem el - úgymond - '56 szakirodalmával tudatosan foglalkozni. Akkor kerültek hozzám olyan dolgok, amiket a mai napig ereklyeként őrzök. Egy barátomtól kaptam meg az Irodalmi Újságnak azt az '56. november 2-i példányát, amelyben benne van Illyés Gyulának az Egy mondat a zsarnokságról című verse, Németh László Emelkedő nemzet-e, Füst Milán, Szabó Lőrinc, és még sorolhatnám a legjobbakat. Ezt úgy őrzöm 19 éves korom óta, mint a legféltettebb ereklyémet. Akkor kezdtem el tudatosan járni olyan körökbe, olyan emberekkel beszélni, akik büntetést szenvedtek el, vagy a családjukban voltak áldozatok, kivégzettek, amiről aztán nem is mertek igazából beszélni. Én már 1971-ben egy nagyon korai versembe beleszőttem ezt, ami a cenzúrán akkor még simán átcsúszott. Én akkor már tudtam  a mártír miniszterelnök sorsáról, akiből persze, nem akartak mártírt csinálni, éppen ezért temették el úgy, ahogy. Ezek nagyon mélyen érintettek.

Később Nyugatról búvópatakként bejöttek azok az irodalmi művek, újságok, könyvek, amik a szabad világban '56-ról szóltak. A Nagy Imre Intézettől, Brüsszelből, máshonnan. Ezek csempészáruk voltak, és általuk kinyílt valami, amiről nem beszéltünk.

A Kádár-rendszer legnagyobb bűne - az az erkölcsi bomlás és romlás, ami sajnos, a mai napig tart - ott kezdődött, hogy elfogadta a nemzet azt, hogy a felejtésre való hajlam a cselekvés egyetlen lehetséges módja. Ezt elfogadták a társadalomnak azon tagjai, akik idősebbek voltak, akik '56-ban börtönbüntetést szenvedtek, mert élni kellett valahogy. Az a kádári, kisebb-nagyobb jólétet adó szocialista világ a bűnös, amely mindenről akart beszélni, vagy semmiről nem akart beszélni, főleg az ő saját hatalomra jutásáról, és utána a megtorlásokról nem, holott az emberekben mindez jelen volt, bennük élt. A legmegdöbbentőbb az volt számomra a '80-as évek végén, amikor már egy-két olyan verset megírtam, ami teljesen '56-ról szólt, hogy azokban a családokban is, ahol megtörténtek ezek a szörnyűségek, a gyerekek nem is hallottak róla évtizedekig. Egy-egy tanártól, vagy valaki ismerőstől tudták meg, hogy mi történt a nagybátyjukkal, mi történt a közvetlen hozzátartozójukkal. Az egész rendszer az amnéziára épült. Nem adták, nem hagyományozták át az idősebbek a történéseket a fiataloknak, hallgattak róla. Erre volt kényszerítve a társadalom. Az a társadalom, amelyik sokáig lehajtott fejjel, meghajolt gerinccel él, igazából nem tud felemelkedni.

A felegyenesedésnek láttuk azért gyönyörű pillanatait - a '89-es évet látom ilyennek, amikor együtt voltunk azokban a megszentelt pillanatokban: például a mártírok temetésén a Hősök terén, vagy az erdélyi tüntetésen, vagy azokon a március tizenötödikéken, amikor tényleg úgy éreztük, hogy a magyar név megint szép lesz! Ezek voltak a gyönyörű dolgok!

Innen vannak a gyökereim: a családból, az iskolából és azoktól az emberektől, akiktől sokat hallottam, illetve azokból a beszivárgó nyugati igaz történetekből, amiket el tudtak mondani, mert módjuk volt elmondani.

Persze, a magyar irodalomban búvópatakként jelen volt '56. Én pedig a '70-es évek elején eldöntöttem, hogy bár az irodalomban, a költészetben rengeteg út van, de ha nem beszélek a magyar történelemnek ezekről a nyilvánvaló, közvetlen sebeiről, amik az én koromban megestek, ha úgy teszünk, mintha nem is lett volna, akkor én valami nagy bűnt követek el. Lehet a költészettel és a nyelvvel játszani, de a magyar költészetnek a nemzethez való hűség, az érte viselt felelősség a tradíciója Balassi Bálint, Zrínyi Miklós, Berzsenyi óta, és még mondhatnám a 19. századi és a 20. századi költőket, mert őket sem lehet megkerülni. A magyar '56-ot - amikor a világ felnézett ránk, s talán a mai napig ezért tisztel bennünket, hogy ez a csoda megtörtént - nem szabad elfelejteni, és nem szabad olyanná változtatni, ami meghamisítja '56 szellemét! Ezért és ebben mindenkinek óriási nagy a felelőssége, főleg most, az 50. évforduló idején!

Bizony, az emberben nagyon sok kétség merül fel, hogy fantasztikusan nagy, huszadik századi történésünket hogyan és miként tudjuk méltóképpen - úgy, hogy az egész nemzetnek ez valóban az ünnepe legyen -, felmutatni a világ számára is. Vagy tán nem is elsősorban a világnak, hanem magunknak. Áthagyományozni a gyerekeinkre, az unokáinkra, hogy értőn beszéljenek róla majd a 100. évfordulón meg a későbbiekben is. Talán még tisztul is a kép addig, és méltósággal tudják majd megünnepelni. Ennek a népnek minden században van valami olyan tette, amire odafigyel a világ, és magunk is többek leszünk tőle. Igaz, hogy nagy áldozatok, bukások árán. Úgy tűnik, nekünk itt, a Kárpát-medencében ez a sors adatott. Én még mindig hiszem, hogy Magyarország és a magyar nép a szabadság szeretetének a népe. Ez a legfontosabb.

- Amikor az 5o. évfordulóról beszélünk, megkerülhetetlen tény, hogy e pillanatban gyakorlatilag ugyanúgy egy hazugságra épülő rendszerrel kell szembenéznünk, mint ahogyan Nagy Gáspár belenőtt az '56 utáni megtorlások és a kádári hazugságok világába. A hazugságokra és gyilkosságokra épülő hatalommal szemben kellett felmutatni azt a kategorikus imperatívuszt, amit a Nagy Imre-vers, az Öröknyár jelentett.

- 1983-ban, Nagy Imréék kivégzésének 25. évfordulóján írtam az
Öröknyárt. Valóban - ahogy Csoóri Sándor fogalmazott azokban a nagy vitákban az Írószövetségben, amikor ennek a versnek a skandaluma volt, és nagy felháborodás fogadta az MSZMP akkori vezetői, sőt, személyesen Kádár János és körei részéről  -, ez a vers annyi, mint egy szál virág egy nem létező síron. '83-ig még átmentek a cenzúrán nagyon fontos '56-os verseim. Ezekből Püskiék adtak ki 2002-ben egy kötetet, amiből kiderül, hogy '71-től, az említett korai Nagy Imre-verstől kezdve milyen verseket írtam. Csak a címeket mondom: Benézünk majd a múlt időbe ősszel, Két nyárfa a hódoltságban, Föllelt janicsárnapló 1556-57-ből. Mindenki tökéletesen értette....
 
Aztán '83-84-re elfogyott a hazug világnak a gazdasági és egyéb tartaléka, és ettől mindinkább csapkodó lett. Megfigyeltem, hogy egy hatalom sokkal agresszívabbá válik, amikor mindenféle szempontból érzi a gyengeségét. A cenzúra is sokkal keményebb lett. Ami a '70-es évek közepén elment még, az '83-ban, '84-ben nem ment már. Megírtam, valóban odakínálva a történelemnek azokat az egyszerű tényeket, erkölcsi és morális tényeket, amik a történelem objektív leírása mellett fontosak.  Az Antigoné óta tudjuk, a világi hatalmakkal szemben van nagyobb mérce is, ami az Istentől való: a halottakat el kell temetni méltósággal. Két rövid versben leírtam végül azt a szentenciát, hogy az áldozatokat el kell temetnünk egyszer, és nem szabad felednünk a gyilkosokat, meg kell neveznünk őket. A temetés megtörtént, a néven nevezés a mai napig nem!

Ha visszatérünk a mára, igen szomorú vagyok, mert félő, hogy 1956-nak a méltó megünneplésére nem leszünk képesek. Én is vágytam volna arra, hogy lehessen egységben, sok mindenen felülemelkedve ünnepelni, de ennek a lehetősége, azt gondolom, hogy elment. Élnek még '56-osok, nekik van fontos mondandójuk '56-ról, másrészt pedig van az ország népe, amely olyan erkölcsi és morális válságban élte meg ezeket az évtizedeket, hogy ebből borzasztó nehéz kikapaszkodni. És valóban, a felejtésre való hajlam szinte belevésődött az emberek génjeibe.

Tény, hogy ennek ellenére is meg kell próbálni méltósággal és felülemelkedve ünnepelni, de azt nagyon nem szeretem, ha olyan emberek szájalnak kaméleon módjára, akiknek '56-hoz semmi közük. Akik Kádár Jánosnak minden mozdulatát követték, elhitték, benne voltak a pártjában, vagy azokat a nézeteket vallották - ezek mitől tudnak megváltozni?  Lehet persze, erre is példákat látni, de én még csak őszintétlen példákkal találkoztam. Ezért vagyok nagyon szkeptikus, és ezért tulajdonképpen nem is az élőkkel foglalkozom már. Legutóbb egy egészen hosszú műben -
Október fénylő arcai címmel - fogalmaztam meg, hogy "csak a holtak igazára hallgass, akik az életüket adták, az a legtöbb". Utána lehet cizellálni, a túlélők is mondhatják sokféleképpen a dolgot, még azok is, akik börtönt szenvedtek. De azt mondom, az igazság igazából, cáfolhatatlanul mindig azoknál van, akik az életüket adták egy ügyért, egy eszméért.

Nem tudom megjósolni, hogy mi lesz, a napi politikával nem tudok foglalkozni, mert én valahol mindig azokat az 50 évvel ezelőtti történéseket, azokat az akkor megfogalmazott kérdéseket feszegetem. Biztos vagyok abban, hogy '56-nak a tanulságait valahogy tovább kell adni objektíven, érzelmekkel, de ha kell, akkor néha keményen a tényeket mondva, mert nem szeretem, ha színezik a dolgokat. '56-nak megvan a maga nyers valósága és megvan a keménysége, s nekem ez volt a leggyönyörűbb, visszanézve a korabeli fotókat és híradókat.

Most Kiss Iván barátommal készítettünk egy albumot a Püski Kiadónál
1956 fénylő arcai címmel. Csak arcok rajza a papíron. Látni azt a sok fiatal, gyönyörű arcot, azt a sok egyetemista és munkás fiatalt, akik mennek az egyetemtől vagy a Múzeum körút felől, és találkoznak a Bem szobornál. Azokon az arcokon rajta van minden. Az, hogy mit jelent a zsarnokság után felszabadultan mondani azt, amit nem lehetett az 50-es években, és most egyszerre mégis ki lehet mondani. Ez mindennél több! Az emberek vágynak az igazságra, és valóban az igazság meggyalázása, a hazugság érinti őket legmélyebben. Aki az igazságot, a történelmi tényeket, a valóságot el akarja tüntetni előlünk, vagy egyszerűen csak nem mond igazat, az  hatalmas csalódást okoz. '56-nak ez volt a gyönyörűsége, hogy kimondták azokat a szavakat, amikre vágytak az emberek. Kimondták azt, hogy az a rendszer hazug volt. Kimondták azt, hogy a magyar népnek ennyi és ennyi szenvedése volt. És el kell mondani azt is - nyugatiak írták le -, hogy ennek ellenére a magyar népnek micsoda önuralma és milyen fegyelmezettsége volt, ahogyan az emberek az indulataikat is tudták kezelni!

Az más kérdés, hogy azok az indulatok néha túl is szaladtak, Kádár erre építette a megtorlást. Szoktam volt mondani, hogy a Köztársaság téri dolgokra építette a fehér könyv nagy részét, ez volt a kottakönyv és a forgatókönyv. Nagyon nem szeretem, hogy mostanában bizonyos emberek furcsa és érthetetlen módon a Köztársaság teret veszik elő. Miért nem veszik elő a Kossuth teret? Miért nem veszik elő a Bem szobrot?

Ezeken a helyeken nagyon kemény dolgok történtek a Köztársaság téri provokációhoz képest, ahol Mező Imrét tulajdonképpen a sajátjai lőtték le hátulról!

Már túl vagyunk a Kossuth téren, túl vagyunk eszméletlen dolgokon, és mégis, a világ forradalmait nézve még így is az egyik legtisztább forradalom volt a miénk, ahol a forradalmárok valóban meg tudták magukat tartóztatni. Aztán utána láttuk, hogy a megtorlás nem tartóztatta meg magát! Túlteljesítés volt bőségesen akár a halálraítéltek számában, akár a bebörtönzésben. Kádár János segítségével 200 ezer ember el tudta hagyni az országot szerencsésen, akik karriert csináltak a világban. E  200 ezer ember közül csak néhány tízzel találkoztam. Nem boldogságból hagyták el a hazájukat. Éppen ez volt, ahogy mondtam, az első élményem: azok a fiatalok, akiknek menekülniük kellett, és az életüket mentették. Ezek itt kavarognak bennem, és nagyon szeretném, ha - mindezek ellenére, amiben vagyunk, ami volt az elmúlt évtizedekben, és ami '56 óta történt - mégiscsak emelkedő nemzet lennénk. Az is lehet, hogy mi ezt nem éljük meg. De akkor tudjunk irodalomban, publicisztikában, akár rádióműsorokban is hiteles mondatokat hagyni az utódoknak, hogy ők építsenek. Majd a 100. évforduló lesz talán tiszta és szép, amikor már senki nem tud a másikra rámutogatni. Nem baj, a történelemnek van ideje. Nem kell két nap alatt rendbe tenni a világot. Tudomásul kell venni, hogy a mi életünkben ez már nem következik be, de talán majd az unokáinkéban.

- A Nagy Imrét megidéző vers, Az Öröknyár azért egyfajta cezúra volt az '56-ról való gondolkodásban. Elsőként talán csak az értelmiség számára, ami aztán kisugározhatott a társadalomhoz is a feledés tilalmával és az erkölcsi tisztaság igényével és vágyával. Mostanában a Kossuth téren állnak az emberek, és úgy látszik, hogy ott is szóra várnak. Lehet, hogy éppen költői szóra. Az fordult meg a fejemben, hogy tudnál-e, akarnál-e mondani nekik valamit?

- Most azt gondolom, hogy sok minden miatt nem tudnék nekik semmit sem mondani. Engem számos dolog mélységes szomorúsággal tölt el. Nem tudok erre a kérdésre igazából válaszolni. Bizonyos szempontból másnak látom a mostanit, mint az '56-os helyzetet, de ez egy hosszabb beszélgetést igényelne. Én a magam részéről azt mondom, hogy nem vágytam soha népszónoknak. Két könyvembe belesűrítettem az '56-ról való tudásomat. Akik elolvassák akár a
Nem szabad feledNI című, 2002-es kötetemet, vagy 70 versemet, ami mind konkrétan '56-ról és a forradalomról szól a máig ható tanulságokkal, és arról a magyar abszurdról, hogy a mai napig nem tudtuk megnevezni a gyilkosokat, azoknak mindez nyilvánvaló lesz. S itt a legutolsó kötet: 1956 fénylő arcai.

Remélhetőleg ezeknek a verseknek lesz folyományuk úgy is, hogy talán más úton, akár zenében terjednek. Nem vagyok szónoki ember, én beleteszem a könyveimbe, és elmondom, amit gondolok. Azoknak a verseknek abban a kádári közegben persze, nagyobb hatásuk volt, valósággal robbantak, hiszen az első nyilvánosságban jelent meg a botrányvers - az
Öröknyár -, a tatabányai Új Forrásban. '86-ban, a forradalom 30. évfordulóján a Tisza-tájban megjelent több versem is, akkor  A fiú naplójából címűt pécézték ki. Ez éppenséggel az árulásról, a becsapásról, a nem igazmondásról szól, amiben persze, saját magunk is benne voltunk nyakig. Azok is, akik elszenvedték a dolgokat, de nem mertek róla beszélni, s így nem hagyományozták át. Persze, őket is fel lehet menteni, hiszen élni akartak, örültek, hogy kijöttek a börtönből, örültek, hogy valami munkát kaptak, nyilván közel sem azt, amit érdemeltek volna. De valamit nem tudtak átadni.

Nagyon sokáig ocsúdott ez a nemzet. Nagy pillanatokat '88-ban, '89-ben átéltünk, de azok aztán 16-17 évig megint nagyon elsimultak. Az egypárti diktatúra után néha úgy érzem, hogy mindig annak van igaza, aki épp kormányon van. Ennél egy nemzet mindig több! Nem lehet egy nemzetet pártpolitikák és különböző ízlések szerint szétválogatni. Lehet az irodalmat. De ha a nemzet egy közös ihlet, akkor úgy működik, hogy az igazán nagy kérdésekben; a nemzetről való gondolkodásban, a nemzeti emlékezet fontos pontjaiban 99 százalékban egyetértésnek kell lennie. Én ezt közel sem látom. Homlokegyenest mást lehet mondani mindenről. '56-ról pedig álnokság azt hazudni, hogy most ebben mindenki egyetért, mert nem ért egyet, mindenki másképp ítéli meg! Bevallom, nagyon kétkedve nézem annak az embernek a váltását, aki egykoron a kádári világ ideológiájához szocializálódott, méghozzá akarattal és eltökélten. Vannak is abszurd kiszólások, amikor vagy azt mondják rá, hogy na, és, vagy azt mondják rá, hogy na, igen: keressük csak meg '56-nak azokat a gondjait, bajait, amiket esetleg fel lehet nagyítani, elő lehet hozni, aztán lehet párhuzamokat vonni. Én ilyen párhuzamkeresésbe nem megyek bele. Ahogy mondtam: nekem szónoki hajlamom nincsen. Vannak ilyenek elegen. Én a gondolataimat '56-ról írásba adtam, és ezután is, ha még lesz erőm, rövidebb-hosszabb versekben - elég keserű versekben - elmondom.

A fiú naplójá-ban a felebarátoknak megfogalmazott üzenet viszont mind a mai napig időszerű...

Pontosan így van, nem sokat tudok hozzátenni:

"...Nem tudom még, hogyan viselem tartósan a szégyent,
hogy együtt néztük ugyanazt az eget, folyót, hangyafészket,
és másképp vert a szívem, másért pirultam el,
másért szorult ökölbe a kezem és másképp láttam
ugyanazt a fát ezüstlő éveinkkel sújtva súlyos emlékek
alatt recsegni-ropogni, hajladozni büszkén.
De ha több szégyen is társul vele, akkor is csak így mondhatom:
míg a szem él, látni kell vele - barátaim."

Igen, átéltem azt, hogy amikor ez a vers is megjelent az első botrányvers után, sokan eltávolodtak tőlem. Nem azt mondom, hogy átmentek az utca másik oldalára, de nem nagyon keresték velem a találkozást olyan emberek, akik korábban a közelemben voltak, mert valami megrettenés volt a levegőben. Ez '86-ban történt, és látták a retorziókat. Én ezt megértettem, és azt is megértettem, aki három év múlva, '89-ben, amikor már lehetett, nagyon szép verset írt Nagy Imre temetéséről. Hogy valaki megretten, ez emberi tulajdonság. A barátok ilyenkor, a nehéz időkben feleződni szoktak, de később ezeket majd meg lehet beszélni.

Most az a nagy bajom, hogy az országban mindenki elbeszél a másik mellett. Arról nem beszélve, hogy az országnak majd' fele még véleményt sem szokott nyilvánítani. Hadd mondjak el egy személyes dolgot: amikor 2004 decemberében szavazni lehetett arról, hogy az elszakított területek magyarjai tartozhatnak-e hozzánk, azt gondoltam, hogy ebben a kérdésben nagy az egység. És amikor azzal szembesültem, hogy szinte fele-fele arányban megosztott az ország, akkor azt mondtam, hogy ennek a 16 évnek a politikai játszmái annyira rátettek a meglévő roncsoltságra, hogy ezt magam sem hittem volna. Miért lenne '56 ügyében egység, ha arra nem vagyunk képesek, hogy kifejezzük legalább a lelkiekben való egységet?! Pedig a magyarságunknak, az együvé tartozásnak valóban olyan klasszikus érzésnek kellene lennie, amitől 86 éve megfosztottak bennünket!

Azokon az elcsatolt területeken élő magyarok '56-ért, a megtorlásokban rengeteget szenvedtek, rengeteg kivégzés és per volt a szimpátiák miatt, és nem csak Erdélyben, hanem a Kárpátalján és máshol is. A népszavazás után úgy éreztem, hogy akkor itt valami igen nagy baj van, és ezt be kell vallani.  Ez valamennyire az egész magyar társadalomnak is jelentheti a csődjét!

Ugyanakkor, ha egy optimistább vetületet nézek: a magyarság egész történetében - Szent Istvántól kezdve - ez a kettősség végigvonul. Szoktam olyan "vidámságokat" mondani, hogy szintje a génjeinkben benne van, hogy "magyarok, tartsunk szét!"

Más szemszögből nézvést: azzal, hogy volt Dózsánk, voltak kurucok és labancok, ezáltal ennek a széttartásnak van egy olyan különös dinamikája, amiben a szabadság is felcsillanhat. Vannak 10-12 napok, vagy 1848-ban másfél év, amikor együtt van a nemzet, aztán bukás... Mégis 1100 évet meg tudtunk élni a Kárpát-medencében!  Ez az isteni gondviselés, vagy valami más mégis úgy működik, amit a korban benne élő emberek borzasztó fájdalmasan élnek meg, de mégis, hosszabb távon ez ad egy különös dinamikát. Nem azt mondom, hogy ez a kívánatos, mert nem az, de mégis, valami 1100 éves stratégia az - most Bibó Istvánnal mondom, ő határozta meg -, hogy vannak a túlfeszült lényeglátók, meg a hamis realisták. Ez tapasztalható a kiegyezés korától. Ezt is látja az ember akár az elmúlt 17 év történetében, akár az egész 20. században.

Nem vagyok politológus, nem vagyok történész, én költői szinten érzek meg dolgokat, és nekem talán az is a feladatom, hogy amit saját magam ki tudok fejezni, azt ezekről a kérdésekről elmondjam. Én '56-ról tényleg sokat írtam, mondhatni, a témában utaztam. Nem tudom, hogy lesz-e még szavam róla, de most úgy vagyok vele, hogy e képes albumban olvasható két hosszú verssel azok előtt a fiatalok előtt hajtottam fejet, akik '56-ban tiszta arccal, a szabadság iránti mérhetetlen vággyal végig tudták vinni, amit akartak, aztán a következményeit is elszenvedték, akár úgy, hogy bitófára kerültek, akár úgy, hogy börtönt szenvedtek, akár úgy,hogy el kellett hagyniuk a hazájukat.

Az én '56-os dolgaim inkább csak rekviemek. Gyász. A gyásznak vannak óriási pillanatai. Olyat érzek, hogy a Jóisten nézi, szereti ezt a népet. Igen sokat követel tőle, de ezt mindig, amikor kellett, voltak, akik ezt meg tudták adni. Adná Isten, hogy nem gyászban, nem tragédiákon át, hanem józan, tiszta napokon, becsületesen, igazmondással és nem hazugsággal tudna a nemzet a 21. században élni, és méltóképpen emlékezni a legnagyobb, emlékezésre méltó tetteire: 1848-ra, 1956-ra!

Megkockáztatom, bármennyire is felemás módon ítéljük meg, én így élem meg '89-et is. Soha nem mennék vissza abba a világba, amit sokszor szoktak degradálni. Végül is azok az esztendők - a 70-es, 80-as éveket végigküzdöttük költőként és értelmiségiként - azért Kelet-Közép-Európában eléggé kikezdték a diktatúrát. A lengyelek kezdték, és ez sok bátorítást adott nekünk. Ezek nem akármilyen tettek voltak! Ne fogjuk csak arra, hogy történt egy nagy megegyezés Reagan meg Gorbacsov között! Igenis, ezeknek a népeknek a mozgolódása kellett minden országban, hogy ez a hosszabb folyamat elindulhasson. Rengeteg visszaesés tapasztalható: a diktatúra után a demokráciának is vannak diktatórikus formái. A többpártrendszerről kb. 17 év után tudjuk már, hogy mit lehet elérni vele. Nem lehet úgysem úgy boldogítani, hogy az mindenkinek jó legyen, de küzdeni kell nagyon keményen!  És talán előkerül majd egy morálisan, erkölcsileg megtisztult garnitúra, akik sokat tudnak tenni, és akkor nem kell szorongva várni, hogy a nemzeti ünnepen kik, mit mondanak, miért mondanak, érdekből mondanak-e. Mögé kell nézni a szavaiknak, az árnyékos oldalt is kell látni. Én fenntartom magamnak azt a jogot, hogy a kritikai szempontjaimat mindig elmondjam, ha nekem valami nem tetszik. Azt gondolom, hogy ez elemi jogom, emberi jogom, és mondhatom azt is, hogy alkotói, költői kötelességem.

- Ez az album, 1956 fénylő arcai, Nagy Gáspár versei mellett Kiss Iván rajzaival, számomra olyan, mint egyetlen könnycsepp, amelyben az öröm ugyanúgy jelen van a könnycsepp fénytörésében, mint a gyász, a fájdalom, a méltóság. A felemelt fejű arcon végiggördülő könnycsepp, mely tisztelgés a pesti srác előtt.

- Kiss Iván barátom keresett meg ezzel, hogy van egy ilyen, a korabeli fotók alapján megrajzolt arcokat bemutató könyvterve és filmterve. Az animációs film is elkészült, sok száz képe van ezekről az eseményekről. Ezekből a képekből kirajzolta az arcokat fotografikával fantasztikus szépen, és ezektől a képektől én elájultam. Sok fotót ismertem, és sok ismerős arc van benne. Olyan arcok, akiket aztán később kivégeztek. Elesett a harcokban Magyar Katalin, vagy éppen a Magyar Rádió épületénél ott van Szirmay Ottó emléktáblája, és sorolhatnék még több nevet.

Iván mondta, hogy kellene neki ezekhez a képekhez valami szöveg, és talán én tudnék írni. Nézegettem a képeket, és valóban elindult bennem az első hosszú vers. A második vers talán egy kicsit korábban megfogalmazódott bennem, az egy összegzés, az a rekviem. De valóban, az első hosszú versben ezek az arcok engem vittek, illetve a történtekről, az eseményekről sok mindent tudtam elbeszélésekből, történetekből. Nem a képeket írtam meg, hanem saját magam írtam egy verset. Iván csak nézte, és azt mondta, hogy ő fogja tördelni, és minden soromhoz van képe. Ő rakta össze ezeket a képeket, ő találta meg a versekhez illő képeket. A földön hevert 200 kép, és úgy válogatott. Bámulatos gyorsasággal megvoltak az arcok, amik tényleg
Fénylő arcok voltak és tükörképek. Ami a képen látható, valahogyan szinte az van a versben is. Sokszor átfuttattam a történteket magamban, és elindult a boldogság, elindultak az arcok, és eljutottunk a temetőig, a megtorlásig. Ennek az ikerpárja furcsamódon a másik hosszú vers, az Október végi tiszta lángok, ami a mártíroknak, a hősöknek állít emléket. Abban is ugyanezek a gondolatok már bennem kavarogtak, és azokhoz is meglettek a képek. Az már egy gyászosabb világ, mert abban van több kivégzett, több menekült, több börtönviselt ember. Olyanok is, akikről nem tudom, hogy kicsodák, de nagyon fontosak voltak, hiszen rímelnek a képre, tükörképként ott vannak a vers mellett.

- A borítón lévő nyitó kép talán az egyik legkifejezőbbje a forradalom keddtől vasárnapig tartó folyamatának, és az azokban a napokban átélt minden érzelemnek.

- Mondjuk azt, hogy keddtől a következő hét vasárnapjáig, mert 23-a volt a nagyszerű kedd, és vasárnap volt november 4-e. Ezt a képet is Iván találta meg, mert ő képekben látó ember. Ő tette címlapra, és abszolút egyetértettem vele, mert benne van a szenvedély, az öröm, ugyanakkor már benne van a keserűség is. A boldogság könnycseppje, ami máshol is látszik, és a gyász könnycseppje, ezek valami különös vegyülete kifejez mindent. Ezek a képek azért nagyszerűek, mert ezek hívták elő ezt a könyvet, és valóban ezek a képek voltak a múzsáim. Gyönyörű lányok, gyönyörű fiúk, vonuló tömeg, egyes arcok, ezek mind vitték előre a szöveget!

-Hadd idézzek:
"amint az árulás szennye kiáradt
a tizenkét fényes napra
a tereken a friss sírokra
az elfagyott krizantémokra..."

Ezekben a sorokban számomra  benne van az 50. évforduló is, de lehet, hogy Te jellemzésül másik versrészletet választanál...

- Amit én leginkább szeretek, az Októberi tiszta lángok:

És a kereszt hirdette: valóban győztek,
hiszen emlékük maradt a legerősebb!
Romolhatatlan arcuk, mint a márvány,
Isten elé tett memorandum: fényes kiáltvány!

Én '56-ot így fogom fel. Azok a hősök, akik meghaltak, akiknek egyértelműen igazuk volt, ők győztek. Leverték a forradalmat, de mégis győztünk. Az emlék maradt a legerősebb. Ezt kellene nekünk ápolnunk. Ha igazolni akarjuk magunkat igazolványként, azt mondom, hogy ezeket az arcokat bátran magunk elé tehetjük.

És ezt mondanám most is:

"Élők: mutassátok fel a világnak,
s a hunyorgó éji csillagoknak
a mi hőseinket, szent halottainkat,
akik most már jobban ragyognak  
és fényük egyre fényesebb lesz,
ahogy megérti áldozatukat a nemzet,
ha századonként legalább egyszer
fölkel és nem riaszthatja semmi fegyver...
Ekkor nagy lesz és hatalmas,
tántoríthatatlanul forradalmas,
bukásaiban is büszke, méltóságos...

Azt súgja: csak a holtak igazára hallgass,
mert az október végi tiszta lángok
szívébe égették a szabadságot!"

Azt gondolom, hogy '56-nak ez a máig ható tanulsága. Tudjuk meg: szívünkbe égették a szabadságot! '48-nak is ez a tanulsága. Ennek a nemzetnek valóban a legfőbb értéke a szabadság kell, hogy legyen!

Illyés Gyula mondta, hogy a magyar valahol a szabadság népe. Erre két forradalmunk bukásával együtt is rávilágított a 19. és a 20. században. Igen, a szívünkbe van égetve a szabadság. Ezt kell továbbadnunk, ez erősíthet bennünket. A legutolsó szabadságharcunk példája 1956. És végül is ezt a szabadságot olyan érzelmekkel égették a szívünkbe, hogy magyar emberek adták érte az életüket! Nem hiszem, hogy ennél nagyobbat '56 üzenhet nekünk. Ehhez kell méltónak lennünk, ehhez kell fölemelkednünk, ehhez kell valóban ismét emelkedő nemzetnek lennünk! Ha az 50. évfordulónak is tudnánk valami fényt adni, ez lenne a kívánatos, de ha nem, akkor adjunk a következőnek, az 51.-nek, vagy a századiknak! Ki gondolta volna azt, hogy '56 után '89-ig szinte csak kussolás van?! Nem tudtuk, hogy valaha elhagynak minket ezek a "drága" megszállók és mégis elhagytak bennünket. Milyen sokan nem érték meg...

Nagy Gáspár - Requiescat in pace...

2009. Fergeteg hava

Csűrös Csilla


 
Copyright 2015. All rights reserved.
Vissza a tartalomhoz | Vissza a főmenühöz